"Lelkipásztorként többször meglátogattam egy, azóta már elhunyt asszonyt a betegágyánál. Egyszer azt mondta nekem: 'Csaba testvér, van egy hároméves lányom, és sokszor arra gondolok, hogy sétálunk a parkban, a kellemes szellőben, és fogom a kezét. Érzem azt a puha, meleg gyerekkacsót a tenyeremben, és megszorítom. Odaadnám mindenemet, csak egy ilyen délutánom lenne! Néha idehozzák a gyerekemet, és beleteszik a kezét a tenyerembe, de nem érzem, mert le vannak bénulva a végtagjaim.' Az édesanyja délelőttönként dolgozott, és ilyenkor ott hagyott neki az asztalon egy pohár vizet, benne hosszú szívószállal - így tudott inni. A betegség előrehaladtával azt mondta: 'Oda jutottam, hogy csak egy kicsit kellene megemelnem a fejemet, hogy a szívószál a számba kerüljön, de nem vagyok rá képes. Tegnap közel negyven fokos meleg volt, tűzött kint a nap, mellettem meg ott gyöngyözött a finom, citromos víz, és nem tudtam megemelni a fejemet, hogy igyak belőle. A szám kicserepesedett, úgy éreztem, hogy meghalok, és csak sírtam, sírtam.' Milyen kis dolog megfogni valakinek a kezét, és a szép tavaszba elvinni őt sétálni, nem? Milyen kis dolog megfogni egy pohár hűvös vizet, a szádhoz emelni, és érezni, ahogy felfrissíti a testedet... Vajon tudsz-e örvendeni ezeknek a kis dolgoknak?"
Böjte Csaba - részlet a hamarosan megjelenő 'Veszteségből nyereség, vereségből győzelem' című könyvből
www.mosoly100.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése