SVÉD SZENT ERIK

+Uppsala, 1160.

Szent Oszkár második svédországi missziós útja során, 832-ben beiktatta az első skandináv püspököt, Gautbertet az akkori fővárosban, Birkában, de a következő időkben nemcsak a missziós munka gyümölcse ment veszendőbe, hanem maga a város is elpusztult. Svédország jóval később lett keresztény, mint Dánia vagy Norvégia. A 11. században főleg angolszász eredetű hittérítők működtek az országban (Szent Sigfred, Szent Dávid, Szent Eskil), de Brémai Ádám még 1075 körül is arról tudósít, hogy Uppsalában, a nagy pogány nemzeti szentélyben bálványokat tiszteltek a templomban, a szent berekben pedig ember- és állatáldozatokat mutattak be. Ugyanakkor a brémai érsek több svéd püspökséget is alapított, de a svédek valójában csak Sverker király (kb.1130--1156) uralma idején tértek át a kereszténységre. Az első kolostorokat is akkor alapították.
Amikor Sverker király lázongás áldozata lett, utódjául Erik Jedvardsont választották meg. Hogy milyen származású volt, s hogy megválasztása miként zajlott le, nem tudjuk. Lehetséges, hogy angol ősei voltak (Jedvard =Edvard?). Erik életét illetően a 13. század második felében keletkezett életrajzát nem tekintve, a források roppant szűkszavúak. Biztosan csak azt lehet tudni, hogy kb. 1156-tól 1160-ig uralkodott, kiváltságokkal látott el egy ciszterci kolostort, míg feleségének, Krisztinának vitája volt egy másik ciszterci kolostorral. Fia, Knud Eriksson 1167-től 1196-ig uralkodott, lánya, Margit pedig Sverre norvég királynak volt a felesége. Erik szent hírének első bizonysága az uppsalai püspökség 1198. évi naptára, amelyben május 18- án szerepel ,,Hericus Rex'' ünnepe. A vejéről, Sverre norvég királyról szóló monda 1220 körül megemlékezik Erik Uppsalában őrzött ereklyéjéről; 1256-ban pápai bulla engedélyezte az ünnepnapját.
A már említett Erik-legendát a svéd történészek 1900-ig merő kitalálásnak tekintették, de napjainkban elvetik ezt az álláspontot. Felfedezték, hogy a mai változat egy jóval korábbi eredetin alapszik, amelyet fő vonásaiban történelmileg hitelesnek kell tekinteni. Eszerint Erik az Egyházhoz hű király volt, aki az igazságosság szellemében és a közjó szem előtt tartásával uralkodott. Különösen nagy gondja volt arra, hogy templomokat építsen és hogy Uppsalában a káptalant megalapítsa; nem sokkal később (1164) ez lett Svédország főkáptalanja. Magánéletét szigorú aszkézis jellemezte. (Az uppsalai dómban sokáig mutogatták a ciliciumát (Szőrcsuha vagy szeges öv, amelyet a vezeklők önsanyargatásból meztelen testükön viseltek).)
Uralma legnagyobb eseményének Finnországba vezetett keresztes hadjárata számít. Hű barátjával és munkatársával, Henrik uppsalai püspökkel és egy csapattal partra szállt ebben a kereszténységtől még alig-alig érintett országban, hogy a régi svéd befolyást erősítse és a keresztény missziót előmozdítsa. A finnek védekeztek, de csatát vesztettek. A legenda szerint Erik könnyezett az elesett finnek láttán, amiért megkereszteletlenül kellett meghalniuk.
Amikor Erik visszatért Svédországba, Henriket Turkuban (Abo) hagyta Finnország első püspökeként. Később, amikor Henrik püspök egy gyilkost rá akart venni a megtérésre, életével fizetett. Mint Finnország nemzeti szentje és apostola Turku katedrálisában van eltemetve.
Erik is erőszakos halált halt. Legendája szerint ellenfelei a dán trónkövetelő Magnus Henriksson vezetésével éppen akkor támadták meg, amikor 1160-ban Krisztus mennybemenetele ünnepén misét hallgatott. Erik a mise után meg akart küzdeni a támadókkal, de túl kevés harcos volt vele. Támadói leterítették és egyetlen csapással átvágták a nyakát. Csontjai fennmaradtak, és egy nyakcsigolyája tanúsítja ezt a halálnemet.
A kései középkorból rendkívül szép liturgikus szövegek örökítik meg Eriknek Svédország nemzeti szentjeként való tiszteletét; sok zarándoklatról szóló híradás is őrzi népszerűsége emlékét. A kis aranyozott ezüst szarkofágot, amelyben ereklyéit őrzik, 1574-ben III. János király készíttette, és ma is meg lehet tekinteni az uppsalai dómban.