Miközben Maeve kétségbeesetten tekergette a kezét, dr
.
Shrigley aggódó, de nem sajnálkozó, türelmes, de nem mártír, érdeklődő, de nem vájkálódó
arckifejezéssel figyelte. Olyan benyomást keltett, mint aki bármeddig képes
várni, akár egész nap, de addig biztosan, amíg le nem jár a terápiára szánt
óra. És neki az is megfelel, ha egyikük sem szól egy szót sem. Ám ha Maeve mégis
úgy dönt, hogy kinyitja a száját, akkor ő a legnagyobb örömmel végighallgatja.
Nem csoda, hogy csak annyi év tanulás után lehet valakiből
terapeuta. Csak az arckifejezés tökéletesítése éveket vehet igénybe.
Dr. Shrigley jó asszony volt. A szakmaiság maszkja mögött
szeretet és érzékenység pulzált. Bár tudta, hogy súlyosan megsért bizonyos
határokat, nem tehetett róla; aggódott Maeve miatt. Gyakran gondolt rá a heti
talá1kozóik között. Könnyen el tudta képzelni, milyen ember volt Maeve
valamikor, és néha, egy-egy pillanat erejéig, azt is sikerült meglátnia, hogy
milyen lehetne ismét. Persze azért tenni is kellett volna valamit. Dr. Shrigley
azonban attól tartott, hogy Maeve át fogja adni magát a reményvesztettségnek,
és letér a gyógyulás útjáról, még mielőtt elkezdődött volna a kezelés. Márpedig
így sohasem lesz belőle teljes ember
Aztán Maeve mégiscsak beszélni kezdett...
- Mindig a legjobbat
gondoltam mindenkiről. És azt hittem, hogy a világ egy jó kis hely. De most ...
