 |
| Ovidius szobra Konstancában |
Emlékeztek-e még Nasóra, az eltaszítottra?
Él-e a Városban nélkülem is ma nevem?
Tudja meg, akiben él: én barbár tájakon élek,
csillagot itt sohasem ringat a tengeri hab.
Szarmata vad törzs vesz körül itt s ama géta s a besszus –
arra se méltók, hogy csúf nevüket leírom!
Ámde a langy szellők évadján a Duna véd meg:
habjai hömpölye nem tűri a háborúkat.
És ha a csüggedt tél fölemelte komor-ködös arcát,
s fagy márványa feszül a ragyogó talajon,
s bomlik az északi szél, és omlik a hó az egekből,
látni: a rezgő sark gyötri a népeket itt.
Leples a hó; de nem oldja a leplet a nap s az esőzés:
tartóssá merevül a Boreas fuvatán.
El sem olvad az első hó, s jön a második is már,
s két esztendeig is megmarad itt meg amott.
S úgy mezúdul az északi tél dühe is, hogy a nyurga
tornyot a földre veti s hordja a ház fedelét.
Bunda s a fércelt nadrág védi a testet a fagytól,
nem látszik csak az arc a busa szőrme közül.
Hogyha fejük rázzák, zörög üstökükön sürü jégcsap,
durva szakállukat is zúzmara fénye fedi;
korsó nélkül is őrzi a bor korsólya alakját,
errefelé az ital néha – harapni való.
Mondjam-e, hogy köti meg rohanó vizeinket a vad fagy,
s ásónk hogy veri szét a reccsenő tavakat?
A Duna is, mely nílusi gazdagsággal ömölve
tág tengerbe zuhan sokszerű torkolatán,
Jégbe borul kék habja fölött sziszegő szeleinktől
s rejtve, tetőzet alatt csúszik a tengerekig.
Hol tutajok raja járt, gyalogember rója az utat,
s a belefagyott habokon most csak a lópata cseng;
s újszerű jéghídon át – csobogó hullám fut alatta –
húz barbár taligát szarmata-földi tulok.
Nem hiszitek? Jutalomra ha nem számít az álság,
el kell hinni, amit a hiteles tanú vall.
Láttam a roppant tengert jégbe fagyott özönével,
állóvíz, tömegén fagyborítás nehezült.
Láttam? Sót ami több: a tömör habokon gyalogoltam;
száraz talpam a víz téli színén kopogott.
Jaj, ha, Leander, ilyen szoroson vitt volna az útad,
nem nyelt volna el a tengeri résen az éj.
A homorú delfin se szökellhet a légben ilyenkor:
durva bilincseivel fogja a jégkaru tél;
a fergeteges-vad szárnyaival zúghat a Boreas is,
a jeges örvényen hab soha nem fodorul;
márványtömbszerűen meredeznek a jégben a bárkák,
nem szánt a merevült vízben a víg evező.
Láttam jégbe fagyott halakat furcsán felakadva,
közülük egynéhány ott is, a jégben is élt.
Él-e a Városban nélkülem is ma nevem?
Tudja meg, akiben él: én barbár tájakon élek,
csillagot itt sohasem ringat a tengeri hab.
Szarmata vad törzs vesz körül itt s ama géta s a besszus –
arra se méltók, hogy csúf nevüket leírom!
Ámde a langy szellők évadján a Duna véd meg:
habjai hömpölye nem tűri a háborúkat.
És ha a csüggedt tél fölemelte komor-ködös arcát,
s fagy márványa feszül a ragyogó talajon,
s bomlik az északi szél, és omlik a hó az egekből,
látni: a rezgő sark gyötri a népeket itt.
Leples a hó; de nem oldja a leplet a nap s az esőzés:
tartóssá merevül a Boreas fuvatán.
El sem olvad az első hó, s jön a második is már,
s két esztendeig is megmarad itt meg amott.
S úgy mezúdul az északi tél dühe is, hogy a nyurga
tornyot a földre veti s hordja a ház fedelét.
Bunda s a fércelt nadrág védi a testet a fagytól,
nem látszik csak az arc a busa szőrme közül.
Hogyha fejük rázzák, zörög üstökükön sürü jégcsap,
durva szakállukat is zúzmara fénye fedi;
korsó nélkül is őrzi a bor korsólya alakját,
errefelé az ital néha – harapni való.
Mondjam-e, hogy köti meg rohanó vizeinket a vad fagy,
s ásónk hogy veri szét a reccsenő tavakat?
A Duna is, mely nílusi gazdagsággal ömölve
tág tengerbe zuhan sokszerű torkolatán,
Jégbe borul kék habja fölött sziszegő szeleinktől
s rejtve, tetőzet alatt csúszik a tengerekig.
Hol tutajok raja járt, gyalogember rója az utat,
s a belefagyott habokon most csak a lópata cseng;
s újszerű jéghídon át – csobogó hullám fut alatta –
húz barbár taligát szarmata-földi tulok.
Nem hiszitek? Jutalomra ha nem számít az álság,
el kell hinni, amit a hiteles tanú vall.
Láttam a roppant tengert jégbe fagyott özönével,
állóvíz, tömegén fagyborítás nehezült.
Láttam? Sót ami több: a tömör habokon gyalogoltam;
száraz talpam a víz téli színén kopogott.
Jaj, ha, Leander, ilyen szoroson vitt volna az útad,
nem nyelt volna el a tengeri résen az éj.
A homorú delfin se szökellhet a légben ilyenkor:
durva bilincseivel fogja a jégkaru tél;
a fergeteges-vad szárnyaival zúghat a Boreas is,
a jeges örvényen hab soha nem fodorul;
márványtömbszerűen meredeznek a jégben a bárkák,
nem szánt a merevült vízben a víg evező.
Láttam jégbe fagyott halakat furcsán felakadva,
közülük egynéhány ott is, a jégben is élt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése