 |
| Andrea Mantegna festménye |
Negyven nappal
Jézus születése után, Mária megtisztulása és a gyermek jeruzsálemi templomban való bemutatásának ünnepe.
Karácsonykor (a téli napfordulót követően) megszületett a
fény és mostanra már megerősödött: érezhető, hogy valóban hosszabbá válnak a nappalok.
Aki vízkeresztkor még nem szedte le a karácsonyi díszítéseket, most már nyugodtan megteheti, hiszen egyre több már a természetes fény.
A
népi időjóslás szerint:
Gyertyaszentelő melege,
Sok hó és jég előjele.
Gyertyaszentelő hidege,
Kora tavasznak hírnöke.
A másik, legismertebb néphagyomány szerint, ha február 2-án a medve
előjön a barlangjából és meglátja az árnyékát (azaz napsütéses idő van),
akkor visszabújik még téli álmot aludni, mert még hideg jöhet. De ha
borús felhők takarják az eget, az a maci számára azt jelenti, hogy már
lassan vége a télnek.
E népi hiedelem gyökere Erdélybe vezet
vissza és onnan is tovább Jókai Mórhoz, mert egyes nézetek szerint a
„Nagy Mesemondó" fantáziájában, pontosabban az „Az új földesúr" című
regényében született meg az időjós medve alakja, melyben így ír:
„Van
aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja
meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok
fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a
medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen
idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég
tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt
tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból,
melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a
medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az
orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél
kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program
mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy
rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a
fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg,
mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte
nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet,
fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi
ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők
zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve
megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza
többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a
medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd
fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját,
annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van."
(Forrás: felsofokon.hu)
