Tanulmányaink során nem intuitív és kreatív képességeink
fejlesztésére,hanem biflázásra, lexikális tudásra, adatokra és tényekre
tanítanak bennünket,
így azután egészen normális, hogy a döntési hibák nem kerülhetők el.
Ez, különböző okokból, nem is olyan tragikus, mint ahogy azt
magunknak bebeszéljük.
Először: Azt, hogy helyes, vagy hibás döntést
hoztunk-e, a döntés után azonnal, egyáltalán nem tudjuk megítélni. Valaki egyszer igen
bölcsen mondotta:
„Ahhoz, hogy a hibákat és a helyes döntéseket meg tudjuk
különböztetni egymástól, anélkül, hogy tévednénk, Istennek kellene
lennünk."
Ami ma legjobb döntésünknek látszik, holnap, vagy néhány év múlva,
legnagyobb hibánknak bizonyulhat. Egy látszólag hibás döntésről
hamarosan kiderülhet, hogy aranyat ér. Ha egy kicsit gondolkodik, bizonyára
talál erre néhány igazolást saját tapasztalatából is.
A gazdasági életből is vehetünk azonban egy világos és még ma is
érvényes
példát. Amikor a német fővállalkozó a perzsákkal szerződést írt
alá
több atomerőmű építésére Iránban, a tranzakció az évszázad
üzletének látszott.
Ma (ugyanolyan túlzással) az évszázad csődjének lehetne nevezni.
(Ez
a példa a perzsa sah bukásának idejéből származik.)
A döntést annak idején biztosan jól megfontolták. A politikai
fejlődés
Iránban, ebben a formában, nem volt előrelátható. (Hasonló
példákat tetszés
szerinti mennyiségben lehetne felsorolni.)
Néhány évvel ezelőtt az USA
legeredményesebb vállalatainak vezetőit megkérdezték, mi az arány
helyes
és hibás döntéseik között az üzleti életben. Mindannyian nyíltan
bevallották,
hogy döntéseiknek kb. 30 %-a helyes és 70 %-a téves volt.
Mire jók akkor a hosszas fontolgatások a döntések előtt? Ha
magánéletében
és/vagy hivatásában csak 30 % helyes döntést hoz, még mindig a
legnagyobbak, a legeredményesebbek közé tartozik.
A 70 % hibás döntésnél az ebből következő helyzetet esetleg még
megvizsgálhatja,
hogyan tudná belőle a legjobbat kihozni.
Másodszor: Nem kell hosszasan
megfontolnunk, hogy helyesen vagy
hibásan döntünk, mert minden döntés új helyzetet teremt számunkra.
A
helyzetekről már tudjuk, hogy ezek mindig adottságok, a valóság
részei. Azt
is tudjuk, hogy egy szituáció velünk szemben először mindig
semlegesen viselkedik.
Csak a mi beállítottságunk teszi számunkra (sohasem mások számára)
jóvá vagy rosszá, széppé vagy csúnyává. Ha elfogadjuk, semmi bajt
nem okoz, nem okoz nekünk problémát.
Ha azonban elutasítjuk, nem akarjuk, vagy nem tudjuk elfogadni,
problémát
csináltunk magunknak belőle. Akkor cselekednünk kell. A problémát
meg kell oldanunk. Meg kell keresnünk és meg kell tanulnunk
megoldását.
Ez csak úgy megy, hogy valamit teszünk, valami mellett döntünk. A
talált
megoldási javaslatokat lehetőségeink keretében meg kell
vizsgálnunk, azután
döntenünk kell a megoldásra vonatkozóan. Nem kell sokat
töprengenünk
azon, hogy ez a döntés helyes-e vagy nem.
Miért nem? Mert már tudjuk, hogy ez a döntés is egy új helyzetet
fog
teremteni. Ezt azután elfogadhatjuk vagy elutasíthatjuk. Ha nem
fogadjuk
el, újból van egy problémánk. Ezt megint meg kell oldanunk. Ehhez
ismét
cselekednünk kell, új döntést kell hoznunk. Ez az új döntés ismét
új helyzetet
teremt. Ezt azután vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk, és így tovább.
Lásd fent.
Ez az élet folyamata. Ha ezt így csináljuk, mindig tovább haladunk
a
tanulásban, önmagunk fejlesztésében. Ha mindig csak fontolgatunk
és vizsgálunk,
akkor végül is semmit sem teszünk. „A tett halála az
okoskodás",
mondja a közmondás.
És még életveszélyes is lesz, ha eközben
a probléma megoldását halogatjuk,
a döntéseket elkerüljük. A
megoldatlan problémák (úgy a magánéletben,
mint hivatásunk gyakorlása közben) teherré sűrűsödnek és szervezetre is terhet ró.
A szívnek kevesebb helye van a mellkasban, és ez nehezíti munkáját.
A tüdő is össze van szorítva. Kapacitásának csak egy töredékét
tudja kihasználni. Állandóan sok elhasznált, méreggel teli levegő
marad vissza benne. A vér a további anyagcseretermékeket csak kis részben
tudja leadni, és csak kevés oxigént tud felvenni. A szervezet így
egyre jobban
mérgeződik. A kiválasztásra szánt anyagok egyre jobban terhelik és
működéséhez nem áll rendelkezésre elegendő mennyiségű oxigén sem.
Ezt a sok bajt úgy szüntethetjük meg a leggyorsabban, ha cselekszünk,
ha testileg is teszünk valamit. Csak válltartásunkat kell
korrigálnunk. A váll
csúcsát egyenes hátra (nem felfelé!) kell húznunk és úgy is
hagynunk.
Ez nem megy fáradtság nélkül és teljesen fájdalom nélkül sem. Az
izmok,
amelyek a vállat egyenesen tartják, már ernyedtek lettek és
megnyúltak. Újból
erősebbnek és rövidebbnek kell lenniük, és ez nem mindig megy
megerőltetés,
izomláz nélkül. Egy héten belül azonban újra képesek az egyenes
tartást megerőltetés nélkül biztosítani.
Ez a tartásjavítás ugyan a legegyszerűbb módja a depresszió és
bizonytalanság
megszüntetésének, amely
gyorsabban hat, mint minden más
módszer és eszköz; (a gondolkodásmód átállításával összekötve, a
depresszió
1-6 hét alatt úgyszólván mindig megszűnik) azonban alkalmazása sok
emberben aggályt vált ki.
A mellkas kitágulása következtében a nőknek 1-2 számmal nagyobb
melltartót kell venniük. Ha mellük már korábban is jól fejlett
volt, egészen
hibásan, szégyenkeznek emiatt. (Rossz tartásukat is részben ezért
szokták
meg.)
Mások azt hiszik, hogy az egyenes tartást a külvilág büszkeségnek
vagy
felvágásnak minősíti. Egy üzletasszony mondta egyszer: „Ezt nem
tehetem!
Az emberek azt hinnék, többre tartom magam
náluk." Egy szállítmányozási
vállalkozó mondotta: „Ha ilyen egyenesen átmegyek az udvaron, a
gépkocsivezetőim
azt fogják mondani: A főnök fennhordja ám az orrát!"
Ön már - remélhetőleg - tudja, milyen téves lenne mások
feltételezett
véleménye miatt saját egészségét tönkretenni. Ezenkívül azt is
tudja, hogy a
magatartásmód kifejező jegyeit mások mindig öntudatlanul, de mindig
helyesen értelmezik. így a
magabiztosságot senki sem fogja felvágásnak
érezni.
Cselekedjen tehát! Alkalmazza a „Csináljunk
úgy, mintha ..." szabályt
a mindennapi életben. Tegyen kifelé
úgy, mintha már belül is vidám
és magabiztos volna, és nem maradhat többé szomorú és bizonytalan!
Figyelje magát, állapítsa
meg, milyen a testtartása, mozdulatai, arckifejezése
különböző kedélyállapotokban, családi beszélgetés, vagy üzleti
tárgyalás
közben. Ha megállapította, hogy félelem, harag,
bizonytalanság,
gyűlölet stb. esetén egy
bizonyos testtartást, arckifejezést vesz fel, szokjon
le róla, vagy változtassa
meg, és gyorsan észre fogja venni, hogy ezzel
együtt kedélyállapotát, érzelmeit is megváltoztatta. Fejlessze ezután az
új tartást, az új arckifejezést, ismételt cselekvés útján, szokássá. Ezzel egyidejűleg
életét is megváltoztatja.
Pásztorfi János: Életed egy kivételes lehetőség
